2010. október 17., vasárnap

Závada Pál: Harminchárom szlovák népmese (****)

Ez a világ nem a csodákban, varázslatokban definiált mesevilág, hanem a történetet mondó, eddigi regényei hangján mesélő író világa: az elbeszélő elsősorban nem meséket mond, hanem történeteket mesél. A történések helyszíne, ideje elméletileg meghatározhatatlan, gyakorlatilag azonban jól beazonosítható: a 19. század végének, a 20. század elejének, közepének Magyarországa. Így a népmesei hősök nemcsak típusok, hanem személyek lesznek: öreg szolgák, szerencsét próbáló tótok, pesti urak, kisvárosi lump hadnagyok, cigányoló fiúk, de még a „zubatá, vagyis a kapafogú halálné” is ugyanazon szövegtérben léteznek, a boldogulni igyekvő kis- és nagyparaszti világ szemantikai terében. Mesékről lévén szó már rögzült narratívákat, adott nyelvi toposzokat mozgatva, kiegészítve alakul a Závada-mese: a történetek zsánerképekkel gazdagodnak (ezekben többnyire adott eseménysorok aprólékos leírása, cselekedetek motivációja olvasható), miközben az elbeszélő folyamatosan magyaráz (nemcsak szlovák szavakat, de szituációkat is), alaposan részletez, kifejt; a mesevilágon kívüli, szlovák és falusi és saját nyelvi fordulatokat, szólásokat, tanulságokat, formulákat épít a szövegbe. A létrejövő szövegvilág legalább annyira a profi író hangja, mint amennyire a népmeséké: Závada Pál úgy használja a mesék nyelvét, hogy egyéni hangja szervesen integrálódik az univerzálisba.
(A kritika többi részét lásd az ÉS-ben.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése