2011. június 26., vasárnap

Gévai Csilla: Nagyon Zöld Könyv (*)

A témának kétségtelenül kellett már egy könyv. Egy összefoglaló, érthető, élvezhető és szép kiadvány, amelyik nemcsak „prédikál” gyerekeknek a környezetvédelemről, de az olvasó személyes ügyévé is teszi azt. A szándék jelen esetben is tetten érhető, ám az eredmény legalább annyi kérdést vet fel, ahányat a fejezetcímek – és legalább annyira agresszíven, neonreklámként villogón, kiabálva, figyelemfelkeltően hatszor-hatszor ismétlődhetnének.
A kötet nagyalakú, impozáns, elegánsan visszafogott színvilágú, különleges hangulatú illusztrációs anyaggal – néhány rajz ugyan sokszor csak díszítő funkciójú, vagy még az sem („ki tudja, talán örülnek neki”), de mindenképpen oldják a téma szigorúságát, akárcsak az apró szöveges rajzok, képeslapok, kísérlet-leírások, riportok, képregények. Persze, szép a fehér ofszet-lap, de nagyon zöld kizárólag akkor lehetett volna ez a könyv, ha újrahasznosított vagy legalább FSC-minősítésű (Felelős Erdőgazdálkodás Tanács által ellenőrzött) papírra nyomják. Merthogy mit válaszol szerző, szerkesztő, kiadó egy gyereknek, ha azt kérdezi, „Vágtak ki fát azért, hogy ezt a könyvet kinyomtassák?” (Bár demagógnak tűnhet a kérdés, ilyenszerű felvetése mégis fontos, és eldöntheti a könyv egész recepcióját, ti. lehet-e komolyan venni az egészet, mert éppen a szerző írja a következőket: „Hát nem butaság, hogy mégis percenként harmincöt focipályányi erdőséget vágunk ki a földön? Nem minden évben, hanem minden percben! Most, és most is, és most is! Ki akarja mindezt? Én nem!”)




Folytatása hamarosan.

2011. május 27., péntek

Zalán Tibor: A rettentő görög vitéz (*****)

Egy valamire való mitikus hős küzdelmének kilátástalanságában, vívódásaiban válik heroikussá, ennyiben Thészeuszunk is mítoszi pózba merevedhetne, hiszen töpreng és tanácstalankodik ő eleget, hallgat a megérzéseire is – de a szenvedés, egyáltalán a magasztosság távol áll tőle (és ő nem is igyekszik közelebb férkőzni hozzájuk). Itt éppen egy mítosz mítosztalanítása zajlik, de nem rítus híján, hiszen a mesélés, újramesélés rituáléja nagyon is élő módon nemcsak az személyköziségben lehetőségként rejlő meghittséget, hanem a társas-játékot is mozgósítja. Sokkal inkább az emberfelettiség kiiktatásáról van szó (az a kis sorsszerűség meg hiperbolizáció legyintésre érdemes): úgy lesz a mítoszból mese, hogy nem az ember-mivolt tragikuma hangsúlyozódik, hanem az emberi, túlságosan emberi (néhol szó szerint is) letaglózó humor élteti. Itt imigyen éppen mítoszteremtés folyik: a görögségében is időn kívüli és kortalan kamasz világlátásának, világépítkezésének mítosza épül. A végzetből így lesz kaland, az élet-halál harcból szerepjáték, mitikus hősből így lesz sztár („róla szól majd minden kardal”).





A kritika többi részét lásd az ÉS-ben.

2011. május 20., péntek

Komjáthy István – Dóka Péter: Betyárvilág (***)

A Betyárvilág alapvetően keserű történeteket tartalmaz, s szereplői – bár nincsenek híján a legendák hősiségének – nagyon is hétköznapi, esendő lények. Az emelkedettség ellenében formálódó világ néhol humoros, tele a népmesék – esetenként vaskos – tréfáival; néhol már-már horrorba hajlóan kegyetlen, és található benne pajzán utalás is. A mesék és legendák amúgy egysíkú, uniformizált világába nehezen illeszthetőek az életszagú szereplők és események, a történetek legendaszerűsége is csak a hősök centrális szerepeltetésében, tipizálásában érhető tetten, s az anyagnak végső formát adó Dóka Péter maga elbeszéléseknek címkézte a kötet szövegeit. Az egyes történetek tematikus, motivikus hasonlóságán túl a teremtett (betyár)világ mindenek ellenében érvényesülő, mintegy summaként jelen levő líraisága különleges olvasmánnyá avatja a munkát.








A kritika többi részét lásd az ÉS-ben.

2011. május 16., hétfő

Andri Snaer Magnason: A kékbolygó története (***)

A nem és kor nélküli ártatlanság nem a valamikori és nem az eljövendő ítélet utáni – a gyerekirodalomban C. S. Lewis Narnia-eposzából már ismert – minden teremtmények édeni egymás mellett élése (a gyerekek vadásznak: pl. „egészen aprócska” fókákat bunkóznak le és nyúznak meg), ám az elveszett paradicsom mítoszából/mítoszaként olvasva a történetet, egyszerű és átfogó értelmezési stratégia kínálkozna. Mert a könyv a szüzsé szintjén jelenkori társadalmunk kolonizálódó, kapitalizálódó meg politizálódó viszonyainak leképezése, a könyv gyerekszereplői pedig az egyének értékvesztés-értékmentés tengelyén zajló individualizációs sikereit és kudarcait élik meg. A gyerekkor, ha úgy tetszik, az emberiség gyerekkorának boldog tömegeitől a (szeparációsan) szorongó egyénekig való eljutás folyamata nem múlt idejű krónikaként dekódolható, sokkal inkább feloldási lehetőségeket megjelenítő utópiaként. A (szó szerint) teljes szívtelenséget eredményező totális háború igenlése előtti utolsó pillanatban eszmélés, majd a névleges királyság intézménye által megteremtődő harmóniában megvalósuló idilli befejezés, mint minden mítosznál, emelkedett, ám éppen az erős referencialitás miatt aktivizálódott olvasói (ismerjük, nagyon is keserűen cinikus) tapasztalatok okán már-már giccsbe hajló.





A kritika többi részét lásd az ÉS-ben.

2011. május 15., vasárnap

Nyulász Péter: Helka (****)

Nyulász Péter remekül adagolja az információkat, lépésről lépésre a főhősöknek nemcsak a varázserejű gyűrűt, de a régvolt titkos események részleteit is sikerül összerakni. Csupa mozgás, játék, humor és meglepetés Helkáék útja, A Gyűrűk Ura, a Harry Potter varázsos toposzai mellett a szerző különös találmányai és lényei hozzák létre azt a motivikus gazdagságot, mellyel Helka a valódi meseregények sorába léphet. A néhol zavaró tömörítésekkel együtt is már-már tökéletesre konstruált meseregény született, ám meseisége ellenében dolgozik talán legnagyobb hiányossága: az időben is elnyújtott, nagy ívű előkészületek a jó és rossz hatalmak hasonló dimenziójú végső összecsapását kívánná, vagy legalábbis a gonosz látványos pusztulását. Ehelyett a haderők elborzasztó felvonulása után egyetlen négyszavas mondatban értesülünk a végkifejletről („Elfüstölt a fekete banya!”).




A kritika többi részét lásd az ÉS-ben.

2011. január 7., péntek

Vasárnap (január 9.) a Duna TV-n 19.20-kor a Kikötő extra a gyerekirodalomról (és a Navigátorról) szól majd. Nézzétek!

2010. december 23., csütörtök

Kedves Mindenki!

Mostanában nem blogozom...
Helyette babázunk!

És kívánunk mindenkinek
békés, szép ünnepet!

2010. november 26., péntek

2010. október 18., hétfő

Már készül!!!!

Navigátor – gyerekirodalmi lexikon, böngésző és olvasókönyv
(Cerkabella Kiadó)

A NAVIGÁTOR illusztrált gyerekirodalmi lexikon tartalmazza a 2000-es év elejétől a 2010 elejéig tartó korszak legfontosabb szerzőit, illusztrátorait, azok munkáit, a gyerekekhez, a gyerekirodalomhoz való viszonyát, szerzői hitvallását. A kiadvány elsődleges lexikális funkciója mellett azonban olvasókönyvként is működik: a szerzők fontosabb prózai műveiből vett részletek, illetve versek a saját, eredeti illusztrációikkal kerültek be a kötetbe, ezzel is erősítve a képanyag kiemelt fontosságát. Mivel elsősorban gyerekeknek szánt munkáról van szó, jellegét tekintve albumszerű, lapozgatós, böngészésre, olvasgatásra szánt mű. A lexikon függelékében helyet kapnak a szerzők teljes gyerekirodalmi bibliográfiái, egy betűrendes címmutató és egy térkép is, amely jelöli a szerzők születési helyét. A lexikon az érdeklődő felnőtt olvasóknak (szülőknek, tanítóknak, tanároknak, könyvtárosoknak, diákoknak) is releváns módon összegzi a magyar mese- és a gyerekirodalom utóbbi évtizedének látványos mozgásait, a gyerekeknek pedig a primér szövegek olvasásával és az albumszerűségből adódó lapozgatással, böngészéssel nyújtott örömszerzésen túl értékorientációs funkcióval bír.
Szerkesztette: Lovász Andrea
Várható megjelenés: november

2010. október 17., vasárnap

Závada Pál: Harminchárom szlovák népmese (****)

Ez a világ nem a csodákban, varázslatokban definiált mesevilág, hanem a történetet mondó, eddigi regényei hangján mesélő író világa: az elbeszélő elsősorban nem meséket mond, hanem történeteket mesél. A történések helyszíne, ideje elméletileg meghatározhatatlan, gyakorlatilag azonban jól beazonosítható: a 19. század végének, a 20. század elejének, közepének Magyarországa. Így a népmesei hősök nemcsak típusok, hanem személyek lesznek: öreg szolgák, szerencsét próbáló tótok, pesti urak, kisvárosi lump hadnagyok, cigányoló fiúk, de még a „zubatá, vagyis a kapafogú halálné” is ugyanazon szövegtérben léteznek, a boldogulni igyekvő kis- és nagyparaszti világ szemantikai terében. Mesékről lévén szó már rögzült narratívákat, adott nyelvi toposzokat mozgatva, kiegészítve alakul a Závada-mese: a történetek zsánerképekkel gazdagodnak (ezekben többnyire adott eseménysorok aprólékos leírása, cselekedetek motivációja olvasható), miközben az elbeszélő folyamatosan magyaráz (nemcsak szlovák szavakat, de szituációkat is), alaposan részletez, kifejt; a mesevilágon kívüli, szlovák és falusi és saját nyelvi fordulatokat, szólásokat, tanulságokat, formulákat épít a szövegbe. A létrejövő szövegvilág legalább annyira a profi író hangja, mint amennyire a népmeséké: Závada Pál úgy használja a mesék nyelvét, hogy egyéni hangja szervesen integrálódik az univerzálisba.
(A kritika többi részét lásd az ÉS-ben.)

2010. június 7., hétfő

Hohol Ancsa, Boris Juli: Terka a piacon, Terka és a varázscsizma (***)

Terka első kalandja a piacra vezet, ahol (nem ő, hanem) egy pocakos zöldséges bácsi kerít mesei köretet a zöldségeknek: a nevesített, komoly jellemzéssel bemutatott növények szabadítási kalandja, a „nagy zöldborsómentés” az első kötet történése. Merthogy a valódi tartalom mégsem az, hogy Terka kérdezne, és más szemmel látná a világot (erre a második kötet egyetlen mondata utal, ti. „vannak dolgok, amiket a nagyok egyszerűen nem értenek”), hanem az, hogy lám, csak anya eltökéltsége és Karcsi bácsi „beetetése” kellett ahhoz, hogy Terka hipp-hopp megszeresse a zöldségeket („életük egyetlen, igazi célja”, hogy „pürésítve, főzve vagy sütve” egy gyerek tányérjára kerüljenek). A második, varázscsizmás történet elsősorban egy kedvenc gumicsizma és egy születésnapi zsúr körül bonyolódik: láthatatlan(nak szánt) megtanítandó tartalomként az évszakok és az adekvát öltözködés bemutatásával. Ha a direkt didaxis visszatetsző is, a nyelvi megformálás pedig még maga is éretlen, a cselekménybonyolítás szintje a főhős életkorával egyidős célkorosztálynak tökéletesen adekvát (pl. a nyári zivatar miatti kapkodásban anya éppen csak az emeletes születésnapi tortát felejti kinn az udvaron – így Terkának van lehetősége megmenteni ezt a békás esernyőjével). Emellett Terka tagadhatatlanul kedves figura, hatalmas fejével, pipaszár végtagjaival, fülig érő szájával igazi anti-Barbie: inkább gyerek, mintsem kislány. (Ez a potenciális olvasótábor mérete szempontjából külön erénye a könyvnek.)
(A kritika többi része majd az ÉS-ben.)

2010. június 4., péntek

G. Szász Ilona: A Mindentvarró Tű (***)

G. Szász Ilona varrókisasszonyának már a világa is miliő inkább: dámák, nagyságák, milimárik, jegesemberek, masamódok, hölgyfodrászok, továbbá úri varrószalonok, bérkocsik és bonbonierek által meghatározott fizikai, narratív és szemantikai koordináták köré épül. A varrókisasszony Málika, vőlegényét, a Cérnácska Szabócskának becézett szegény, ámde nemes lelkű szabólegényt Stircz Józsefnek hívják (ennél a stircelésnél, fércelésnél mennyivel előkelőbb a Klotild nagysága által protezsált Paszomány Tivald…). Kettőjük egybekelésének akadálya csupán Málika szigorú tekintetű apjának tett ígérete, miszerint csak ahhoz megy férjhez, aki elhozza neki a Mindentvarró Tűt. Szabócska tehát elhagyja e tejszagú, rózsás huszerett-miliőt („Málika, kegyedért a csillagokat is lehoznám az égről!” – „Örökké várni fogom magát, Józsi!”), és átlép a mesék világába. A második fejezettől ugyanis a legkülönfélébb varázslények és -tárgyak közép csöppen a felvezetésben kissé elringatott olvasó.
(A kritika többi része majd az ÉS-ben.)
Mivel ez csak egy rövid részlet, úgy érzem, magyarázattal tartozom a csillagok számát illetően: csak az illusztráció miatt van a ***. Tehát: illusztráció: *****, szöveg: *

2010. június 2., szerda

Módra Ildikó: Trapp (***)

Itt nem kalandok, sokkal inkább történések zajlanak, pontosabban még azok sem, helyettük ezek elmesélt változatával találkozunk. A pajta lakói ugyanis, az állatos könyvek jól bevált receptúráját követve nagyon sokfélék: két kutya (egyik gyáva, másik fiú, de lánynevet visel), egy karthauzi kék (sznob) macska, egy hattyúi álmokat dédelgető kacsa, egy rocksztár kakas, Roki és népes rajongótábora (tyúkok). A könyv szerkezete kétségtelenül mestermunka: ahogyan állatonként hallunk egy-egy sorstörténetet, azzal párhuzamosan Trapp is mesél egy-egy „tanulságos történetet” valamikori cirkuszának figuráiról: az ágyúemberből cirkuszigazgatóvá rokkant Gusztávóról, az állatidomárnő Bettináról és galambjairól, a szomorú bohócról, Dimitrijről, a magának lábakat hazudó Amáliáról, a Bicebóca Kasszírnőről. Természetesen van a sok-sok emlék között vicces meg nevettető is, de az alaphang mégis a csöndes domesztikálódásé: a cirkuszigazgató elmegy olajbogyó-termesztőnek, Roki kilép a rock-bandából, s esténként szívesen gubbaszt a félhomályban a többiekkel, Antónia lemond az álmairól, és ráül kacsatojásaira, a bohóc és a kasszírnő egymásba szeretnek. „Az eltalált, a visszatalált, az összetalált, a rátalált, a kitalált és a megtalált” állatokkal és emberekkel benépesítve a hazatalálás meséje ez.
(A kritika többi része majd az ÉS-ben.)

2010. május 26., szerda

Bátky András: Pipogya, a budapesti medve (****)

A budapesti jellegzetes helyszínek felvonultatásával hangsúlyozott referenciatartomány erősítésével, valamint a cukrászat, az édességek világának leitmotivikus szerepeltetésével ismerős és már önmagában is nagyon szerethető mesevilág teremtődött. Ebben medvénk nemcsak az abszolút, minden értelemben vett vezéregyéniség (amellett, hogy a szövegben minden olvasó megtalálhatja a saját habitusához leginkább illő karaktert), hanem e kétszeresen is hibrid, fikció-való, ember-állat mesevilágnak lényegi megtestesülése. Pipogya mesebeli és mégis (hátha, talán, dejólenne!) itt él közöttünk, alkatilag állat, de lélekben igazi humanista. Kicsit szorongó ugyan, vannak rossz előérzetei, és valahogy mindig kicsit kívülállóként irányítja a többieket, de türelmes többnyire hebehurgya társaival szemben, felelősségteljes, vannak tervei, bátor – és legfőképpen humoros. Kissé blazírt néhol, kissé cinikus, de mindig nagyon pontosan reagál. Lehet, hogy azt szeretik a felnőtt olvasók is benne, hogy Pipogya a titkos felnőtt a történetben?
(A kritika többi része majd az ÉS-ben.)

2010. május 19., szerda

Filozófia a gyerekirodalomban - irodalom a gyerekfilozófiában

A hagyományosan filozófiainak tekintett témák közül etikai, ismeretelméleti, egzisztenciális és metafizikai vonatkozásúak is megtalálhatók a gyerekirodalmi szövegekben, gyakran tételmondat vagy kinyilatkoztatás-érvényű megállapítások formájában, ám a mű egészére vonatkozó filozófiai kérdésfelvetés sem ritka. A gyerekek sajátos világlátásából, gyerek és felnőtt perspektívabeli különbözőségéből adódóan a szerzők hajlamosak filozófiainak tekinteni minden olyan gondolatot, amely kicsit is túlmutat az aktuális mindennapi realitás szintjén. Egy gyerek elsősorban érzelmi szűrőn keresztül nézi a világot és még megvan benne a kérdezés folyamatos igénye, az pedig már maga filozófiai gondolkodás, hogy kérdéseken, és nem rögzített kijelentéseken keresztül fordul a világ felé. Ilyenképpen a gyerekekre jellemző kérdező magatartás mint filozófiai magatartás lesz a motivációs bázisa a gyerekkönyvekben megjelenő filozófiai tartalomnak. Másodsorban egy gyerek pszichológiai meghatározottsága miatt nyitott a párhuzamos valóságok, jelen esetben a mesékben, fikcióban megnyíló irodalmi és logikai párhuzamos világok megélésére, meglátására, és a csodában, varázslatban, mint titkokkal terhes tartományban való közlekedés lehetősége metafizikai kérdések felvetését implikálhatja. Hiszen a gyerekolvasó nem kizárólag fikcióként olvassa pl. a meséket, hanem referenciális vonatkozásokat keresve, alternatív, meta-fizikai valóságként értelmezi, éli meg azokat. Így a gyerekirodalmi szövegek zömében a szigorú értelemben vett metafizikai kérdések sokkal inkább irodalomelméleti, recepcióesztétikai kérdésekké fordítandók át – természetesen ez csak azokra a könyvekre vonatkozik, ahol a mű egésze bírhat filozófiai minősítéssel. (...)
A gyerekkép társadalmi, pszichológiai változásával, a gyerekség kitüntetett státuszának megjelenésével és esetenkénti mesterséges elnyújtásával egyidejűleg paradox módon éppen a gyerekség, mint olyan szüntetődik meg, hiszen egyedüli lehetséges attribútumként a komolyság kapcsolódik hozzá. Azzal, hogy a felnőttek komolyan veszik a gyereket, érettebbnek is tekintik őt, a gyerekből hibrid lény lesz, akinek egyrészt meg kell maradnia gyereknek, másrészt viszont (mivel szellemileg különleges státuszt nyert) nemcsak hihetetlen információmennyiség zúdul a nyakába, hanem sajátos világszemlélete teherként is nehezedik rá, hiszen a felnőttek valamiféle megoldást várnak tőle saját megrekedt egzisztenciájukra – legalábbis ezt tükrözi a 10-20 éve született és születő gyerekirodalmi munkák többsége. Ezekben a művekben a gyerekek világmegváltó szerepben jelennek meg, s fellépésükkel, elsősorban a gyerekkor-ártatlanság rögzült képzetének köszönhetően mindig meg is mentik a felnőttek társadalmát. A folyamatos és sikeres fizikai aktivitás kiegészül azzal az elvárással, hogy e gyerekhősök sajátos világlátásuknak köszönhetően revelatív igazságokat mondjanak ki – ezek lehetőleg a lét nagy kérdéseire adott válaszok legyenek, amelyekre eddig nem született adekvát felnőtt változat.
(Részlet az EMFT által rendezett kolozsvári Gyermekfilozófia konferenciára írt előadásból.)